Budapest

Lehullott múló hópehely egy villamosra,
Az égbolt gyönyörű, észveszejtő narancs;
S eme szín tükröződik rá sok-sok mindenre...
A lámpák fénye ez, melyet a friss hó visszaver.

Csenget a villamos; csikorogva, de elindul lassan.
S megannyi tündöklő lámpa ragyog az ablakban;
Elindul; s elindul véle valami gyönyörűség...
Minden rohan vele, majd máshová tész le az éj.

Egy zöldellő élénk parkba, melyet víz ölel körbe;
Víz; mely fenyegetőn, de gyönyörűn özönlik körötte.
Lemegyek a partra, s csak csendben nézem;
Olyan, mintha megadná magát... De mégsem!

Mert csak egy porszem volnék a világegyetemben;
A folyó tengernyi drága vizéhez képest főleg!
Ezért egy hajóra szállok fel, mely elvinne engem;
Más; más, más... csodásan gyönyörű helyekre...

Összevisszaság kavarog most fejemben;
Talán sosem lehet az, hogy minden elrendeződne...
Pedig álmaim, gondolataim valósnak tűnnek...
De mégsem azok; Mivel álmaimban élek.

Szabó Erika, 2010. december 26.