Új szerző

Mint azt bizonyára észrevettétek, új szerző érkezett kicsiny társaságunk körébe DonFaust személyében.

Remélem, jól érzed majd magad itt. Jó munkát!

-Az istenek meghalnak!-

Régiségek, kérges festmény ráfagy

Most az ég a földre, bámulok a

Csillagokba, új könyvekben drogos költők

A múzsákkal szeretkeznek.

Antik márvány istenek a

Gyárkémény füstjébe bújva

Feketednek, kormosodnak

Apollók és Diánék...

Bemásznak a kukákba is:

Dionűszosz után kutat

A turkáló hajléktalan.

Messze száll a turul hangja

Tartja vörös karmai közt

Zeusz atya arany fejét.

Egy új nap.. egy új érzés

Egy újnap egy újérzés, csábít a kísértés

Nehéz ez a kislépés, vagy a segély kérés

én némán ordítok, szimplán hátat fordítok,

A való eltorzított, szerekkel tompított

Ismertem embereket, láttam a tereket,

Szárnyaltam eleget, nem játszottam szerepet

Önmagamat adtam, mikor nyakig a szarban

minden húr elpattan, ez minden mi maradtam.

Én meg a jó, az olyan mint fénynek az árnyék..

Nem volt játék, hiába volt a legjobb szándék.

Válasz

Fekete:
sír-némán száll le az éj.

Szürke:
a sápadt ég rólam mesél.

Fehér:
árnyként vágyhatom-e a Fényt?

Vörös:
egy tépett szív harcol ma még.
Makacsul veri a lét ütemét...

2010.01.18.

-Volt barátnőmnek-

Lennék én a cigaretta kezedben és
Az émelyítő füst ami a tüdődbe fut
És én lennék az alkohol amit soha nem iszol meg és
amitől berúgsz mégis egyszer és én
a repülőgép, álmodban zuhansz

És az orgazmusodban a képzelt
kép mert egyedül vagy
és egyedül vagy
mert lenyomja magát a torkodon a város
és nelkülem és nélküled és lepotyognak a madarak az egünkről
és már nem kellek neked
és már te sem kellesz nekem és szeretlek és nem szeretlek
és soha többet...

-Négy festmény -

1.(Sárga és szürke)
Szárga! A tág egekben szétfolyó folt.
Sárga! A gyerekpisiben térdelő hold,
Gyere had fessek veled!

Szürke! A betonon tespedő szín!
Szürke! A napokon áthúzó sín
Gyere had írjak neked!

2.(Kék és zöld)
Kék! Remény, a fennt, az ég,
Kék! Világ, a vég, a lék
Gyere a tengerbe írlak!

Zöld! Egy burkolat, élet, és sok növény, Neked.
Zöld! A tengerek mélye, megálmodni lehet.
Gyere és formára hívlak!

3.(Lila és drapp)
Lila! Festékek szaga, műkörmeteg méla nők
Lila! Ibolyáknak zsenge ága, sugarak és puszta hők!
Gyere, még versembe veszlek!

Drapp! Poros, kockás régi vászon,
Drapp! Rőt rézkarcok vén padláson
Gyere bekereteztetlek!

4.(Fehér és fekete)
Fehér! Hideg ruhák frissen mosott szaga
Fehér! A fagyos angyalok hó-agya.
A megtört jég...

Fekete! Te szurkok végső dacos gyásza,
Fekete! Te nagy lény, éjszakák arája
A Sötétség...

Fohász

Halld hozzád esdő szavaim, Angyal!
Messze még az édes óra, midőn
A fáradt feledés lassú lázzal
Úrrá lesz majd a parttalan időn.

Emésztő tisztítótüze felfal
Ólmos, méla éjt, bús déli verőt-
Ám addig -halld meg fohászom, Angyal-
Adj, hálátlan lantom bírni, erőt!

2011.01.03.

Álmodok majd Rólad,
egy fázós éjszakán...
S azt kívánom, bárcsak
szádhoz érne a szám.
Hozzád bújhatnék édesen.
Felmelegítenéd a lelkemet!

Csók.

Ez egy régebbi picike szerelmes versem...Rengeteg ilyen ciklusom volt, amikor mindenféle srácba szerettem bele, mindig verseket írtam hozzájuk/nekik...Ezek nagy része csak plátói szerelem volt, de így volt jó. Jöjjön a versike.

Csókjaid íze akár az álom,
röpített engem pillangószárnyon.
Ilyen magasból csak a szépet látom,
Jöjj velem, s felhőkön táncot járunk.
Olyan hosszú ideje erre vágyok!

Hang nélkül

Csak meredek,
bámulom az eget,
mit mondanék,
mikor semmit nem lehet?

Már szürkül a táj
szél játszik a havas fákon,
Mégis mi fáj,
milyen álom?

Üvölteni akarok,
ordítani valamit,
kiirtani magamból,
de nem tudom mit.

És elfed az éjszaka;
millió szempár figyel...
elfed az éjszaka,
a néma lepel...

Rémség (Éjszakai hangok)

Rémség (Éjszakai hangok)

Árnyak repkednek most ezen a csendes, sötét éjszakán
Körbe a falakon, felkúsznak a mennyezetre, habár
Lábuk nincs, de mégis járnak, kezük nincs, de mégis másznak
Ha fény jő valahonnan, felhatalmasodnak, óriásokká válnak.
Meg sem moccanok, de hirtelen hangot hallok a szoba egy homály fedte részéből...
S összehúzom magam riadtan, hogy ne bántson, ha a gonosz jő
S figyelek szótlan ajkakkal, s számtalan félő gondolattal,
Most mi lesz, eljön még a hajnal?

A zaj megszűnt. Figyelő szemeim aggódása tovatűnt, lévén éjszaka,
Úgysem láttam semmit, így fülem, s bőröm érzékei erősbbé váltak.
Figyelmem csak a mocorgás sötét pontját kereste, így nem figyeltem más neszt,
S így lőn, hogy egy kis szúnyog az ágyamba repüle, hogy rámmászva engem
Minden jel nélkül megtámadjon, belémszúrja apró kis tűjét,
melyen keresztül félelemtől izzó, háborgó véremet igya ki.

Bőröm ijedtségtől való érzékenysége miatt azonnal jelez,
Amikor a kis állat véremet inni kezdé, s kezem emelem
De iszonyú csendben, s lassan, hogy levegőt ne mozdítsak
Egy suhanás hallik az éj csendjében, s egy kis döngicsélés, mivel ő elszaladt
Mert hagytam, de többet aztán ne jöjjön közelembe!
Csak ezt ő nem így gondolá, s kacérkodik még egy keveset.
Újra, s újra rámszáll, s inni kezd, mígnem egyszer egy pofonnal elbódul,
s csak később tér magához a vérszívó.

Az ablakra pillantok, mely tárva-nyitva áll előttem.
Kint a sötét lombok még sötétebb árnyai sisteregve,
Baljóslóan adják tovább: „Ne menj el alattunk,
a lombok megbízhatatlanok!”
S valóban; egy reccsenés, s a fa szilánkjainak egymástól való elválása után
A földre hullik egy egész ág, egy vastag, elkorhadt, élettelen világ...

Világ, mert élt az sok évet, s halálával örök marad,
Hiszen ezer állat otthonává vál majd
S ha a faág eltűnik végleg
A bogarak, s madarak dinasztiái élnek
Tovább, tovább, tovább.
Csak a hely lesz mindig más.

Megint összerezzenek, mert a zaj újból élénk lett
Ott matat, s nem tudom mi, s várom a hajnalt, mert
A szemnek az élte a világosság, de még figyelem,
Hátha meglátom, még figyelek,
Hátha megúszom. A zaj egyre közeledik már
Minden percben egyre jobban feszül a csend, s a zúgás
Mi lehet, vajon, mi lehet az...?
Mit tegyek, ha elér hozzám, azt sem tudom, mi az...

Párnám után nyúlok, lassan, szépen
Míg az idegek feszülnek, míg a zúgás közeleg,
Míg egyben vagyok, addig kell valamit magamhoz kapnom
De csak csendben, csak lassan, csak szépen, csak mozdulatlan...MOST!
Megmozdult a levegő, a zúgás abbamaradt
Majd egy pillanat múlva hangosabban, mérgesebben kezdte újra
De legalább egy a támaszom, egy párna
Ha jő a védtelenség, ez talán a szörnnyel elbírna

Csak pillanatok művei, míg a zaj közeleg
S tekintgetek a messzi távolba az ablakból az égre,
Szerencsémre már egyre világosabb van
De már a félelemtől nem érzek, nem hallok fizikailag
Csak a szemeimre támaszkodhatok, de azok is vakok még
Csak az ösztöneimre, melyek mindenfélét suttognak a szívem felé
A zúgás egyre közelebb jön...nem érem meg a hajnalt...
Tudom, hogy itt van, de nem hallom...a félelem úrrá lett rajtam...

Valaki bejött, s felkapcsolta a villanyt.
Magam elé néztem, s a hirtelen fénytől könnyes szemmel láttam
Mi volt a zúgás okozója... A hallásom, az érzésem, teljesen elfáradt
A szemem alig látott a sötétben való erőltetés miatt...
De tudtam végig, s még homályosan láttam is
A zajkeltő szörnyeteg, mely oly kicsi
Egy kis hőscincér volt
Egy kis állat, ki se nem szörny, se nem rossz, se nem gonosz...

Szabó Erika 2009. július 17.

Éjszaka

Éjszaka

Éjjel az utca már csendbe fagy
Az égen csillagok ragyognak
A kőhíd alatt folyó úszik
Milyen csendben, szépen morajlik

Nem tombol ő, és nem zúg semmit
Nem kiált fel már, csak álmodik
Felette a hídon, s utcákon
Oly kihalt, gyönyörű a város

Az utcák fénybe borultak már
Így köszöntve az új éjszakát
Amely hátborzongatóan szép
S méltóságot kér maga köré.

Szabó Erika 2008. szeptember 23.

Ima

Osztályrészem a magány,
Harag és a bánat,
Kietlen, mord pusztaság
Egyedül, mi várhat.

Az emésztőn izzó Tél
Ölelése éget,
Megfáradt, fagyott szívem
Több Tavaszt nem ér meg.

Rideg közöny s üresség,
Mit karomba zárok-
A márvány égre térdre
Borulva kiáltok:

Édes, megváltó Angyal,
Borítsd rám hűs szárnyad,
Csókold szememre álmát
Egy szebb valóságnak.

2011.01.01.