Már csak nevet a hold,
unottan néz az utca képe,
s nem érti,
mi jár szerelmes szívembe.
Nem látja a végtelen óceánt,
s egyetlen árva fa,
hűsítő, kellemes árnyékát?
nem veszi észre a puszta magányát,
és kopár hegyorom
mély szakadékát?
Mit ér a rózsa tövis nélkül?
Hát megszúrtál már édes élet,
forgattad szívemben mérges tőröd,
de most lám, finom illatod árasztod!
Bár nem ígéred, hogy örök,
mégis bízom kegyes voltodban,
hogy szép, ünnepi díszbe öltöztetsz,
minden álmodott, valós holnapomban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése